A nagymamával gyakran előfordul, hogy okosabbnak tartja magát a lányánál, menyénél, és túlbuzgó módon beleavatkozik a fiatalok életébe. Az anyai ösztön a felnőtté válással kiteljesedik a nőben, és az idősebb korral sem múlik el. Sőt, néha az anyai ösztön a nagymamasággal még nagyobb ösztönné válik, és így túlzássá is fajulhat.
Ennek az az oka, hogy a nők anyáskodásának kifejezetten ösztönös-sürgető jellege van. Már a kora gyermekkorban megnyilvánul az a különbség, ami a kislányok és a kisfiúk magatartásában is mutatkozik: a lányok fokozottabban érzékenyebbek, türelmesebbek, beszédesebbek, gondoskodóbbak. S így marad ez az egész életen át, még a nagymama korban is megmutatkoznak a nemi szerepek különbségei. Hiszen ezek a tulajdonságok teszik lehetővé a nők számára, hogy megfelelhessenek a biológiailag „előírt” életfeladatuknak.
Minden nő életében bekövetkezik a klimax időszaka, amikor végérvényesen lezárul egy életszakasz, s a szervezete közli vele: vége, soha többé nem lehetsz „áldott állapotban”. S a nő ekkor szembesül azzal, hogy megszűnt a lehetősége annak a boldogságnak, amikor a tehetetlen kicsinyét gondozza, ápolja, nevelgeti, óvja, és tanítgatja, amíg a gyermek hagyja ezeket.
Minden nő életében eljön az idő, amikor el kell fogadnia, hogy a számára véglegesen véget ért valami, ami eddig az élete mozgató rugója volt. Ha ezt az elfogadást elmulasztja, akkor túl mohón kapaszkodik a születő unokába, és beleesik a nagymama-túlzás csapdájába. Szenvedélyes anyai ösztöne a kényeztetés által „bekebelezi” az unokáját és ezzel önállótlanná, kényelmessé teszi, hosszú távon az elkorcsosulás fenyegeti az imádott kis, majd nagy unokát.
Az életengedelmesség azt jelenti, hogy amikor eljön az ideje, el kell engedni a gyermekeinket, tisztelni kell bennük a felnőttet, az önálló akaratot, akkor is, ha ez az akarat más, mint a szülő akarata. A felnőtt gyermek az anya számára önmegtartóztatást jelent, tehát tudatos lelki lemondást, és ennek a lelki lemondásnak összhangban kell lenni a fiziológiai változásokkal. Amelyik anya képes erre a lelki önmegtartóztatásra, az nagymamaként is a kiegyensúlyozott lelki nyugalmat jelenti a család számára, olyan kikötőt, ahova mindenki szívesen érkezik megpihenni.
A nagymama általában szorosabban kötődik az unokák mindennapi teendőihez, s a feladatok sokasága és sokrétűsége több hibázási lehetőséget is jelent. Ezért a nagymamák viselkedését több kritika is éri. Ezzel együtt a nagymamák teljesítménye igen nagy érték. Nagy szolgálatot látnak el az unokák körül, s ennek megfelelően tiszteletet, megbecsülést érdemelnek.
A nagypapával sokkal ritkábban fordul elő, hogy túlbuzgó módon vagy okoskodva beleavatkozzon a fiatal, kisgyermekes család életébe.
A nagypapák esetében sokkal gyakoribb, hogy túl keveset foglalkoznak az unokáikkal. A férfi természetéhez hozzá tartozik egy bizonyos távolságtartás, ezért a nagypapák sokkal könnyebben kerülik el a túlzott beavatkozás csapdáját.
A nagypapák legtöbbjére sokkal kevésbé jellemző az az elragadtatás, amelyet a nagymamák éreznek az unokájuk gondozása közben. Sőt a nagyapák még kevésbé szívesen vesznek részt a pelenkázás, etetés maszatos tevékenységében, mint apa korukban. Bár a nagypapák számára is nagyon nagy öröm az unoka, és büszkélkednek vele ország-világ előtt, mégis kevésbé bírják elviselni a gyereksírást, a zajosságot. A nagypapák számára gyakran megterhelő, ha hosszasan tart az unoka közelsége, és ha nincs hova visszavonulnia a nagypapának, könnyen előfordulhat, hogy kereket old a nagy családi együttlét egy bizonyos pontján.
Fontos megérteni, hogy ez a viselkedés nem érdektelenséget takar, hanem abból adódik, hogy a nagypapa számára az unokák zsivaja fülsértő és szenved tőle, míg a nagymama még az erősebb hangerőt is kellemes muzsikaként éli meg.
A nagypapával sokkal ritkábban fordul elő, hogy túlbuzgó módon vagy okoskodva beleavatkozzon a fiatal, kisgyermekes család életébe.
A nagypapák kevesebbet beszélnek, de nagy örömmel fogják kézen az egy szem unokát, és megmutatják neki a természetet, a környező világot, szívesen lapozgatnak képes könyveket vagy internetes oldalakat, s mesélnek a saját gyerekkorukról. Elviszik az unokát az autómosóba, gyalogsétára, evezni, horgászni, állatkertbe, vagy megnéznek együtt egy természetfilmet.
A gondolkodó nagypapa örömét leli a kérdező unokában, s szívesen eligazítja a tudnivalók tömkelegében. Ez azonban kettesben a legélvezetesebb, az unokák zajos tömegétől idegenkedik.
Az ideális unoka-nagypapa kapcsolathoz más körülményekre van szükség, mint az ideális unoka-nagymama kapcsolathoz. Ha a család megteremti ezeket a körülményeket, akkor az unoka számára a legfontosabb gyermekkori élmények közé fognak tartozni azok a csendes órák, amelyeket a nagypapával töltött kettesben.
Az unoka számára a nagypapa lesz az okos, türelmesen magyarázó felnőtt férfi, aki megmutatja, hogy honnan jönnek, és merre tartanak. Amikor a nagypapa a kezébe fogja az unokája kicsi kezét, akkor oltalmazza őt, hiszen a nagypapa tudja, milyen veszélyes a világ, amiben élünk.
Prokofjev: Péter és a farkas című szimfonikus meséjében a nagypapa egyszerűen és jelentőségteljesen annyit mond: „ez veszélyes”, amikor Péter óvatlanul ki akar lépni az oltalmazó házból az élet játékmezejére.
A nagypapa a hagyományos tapasztalatok képviselője, ő az, aki a megszívlelendő tanulságokat adja át az unokájának. Az okos nagyapa ezt tolakodás és erőszakosság nélkül teszi.
Nem kell feltétlenül szigorúan elkülöníteni a nagypapi és a nagymamai feladatokat. Vannak családok, ahol ezek a határok összemosódnak, más családokban élesebben elkülönülnek. Akkor is más a helyzet, ha az egyik nagyszülő már nincs, és a másik esetleg átveszi a szerepét.
Manapság a gyerekeknek nem csak nagyszüleik, hanem déd-nagyszüleik is vannak. Az átlag életkor egyre hosszabb, s egyre több ember ér el magas kort. Manapság a dédnagymama testesíti meg a régi nagymamákra jellemző sajátosságokat. A gyerekek benne ismerik meg a nehezen mozgó, hintaszékben kötögető, de éberen figyelő, mesélőkedvű dédanyót.
Néha az öregek nem viselik hősiesen az erősödő testi fájdalmakat, az elhatalmasodó gyengeségüket. Ez elégedetlenségben, mormogásban, indokolatlan haragban nyilvánul meg. Ilyen esetben az unokák tehernek érzik a dédnagyszülőket, gyakran a nagyszülőket is, akiktől a család éveken vagy évtizedeken át szenved.
Fontos, hogy a szülők megmagyarázzák a gyereknek, hogy az idős kor mennyi gyötrelemmel jár, és a gyengeség milyen gyakran nyilvánul meg agresszióban. Persze nehéz a gyermekekkel megértetni, hogy akkor is szeretettel és tisztelettel viszonyuljanak az öregekhez, ha azok már képtelenek a szeretetre viszontszeretettel válaszolni. Ha a gyermek megtanulja, hogy az aggkori gyengeség iránt türelemmel viselkedjen, akkor általában is nő az emberek iránti tisztelete.
