A hétköznapi beszélgetéseink leggyakoribb témája a panasz. Van, aki nem szeret szembesülni azzal, hogy híresen pesszimista gondolkodású nép vagyunk, s a panaszkodással megéljük az összetartozást, a közös sors érzését, a csoporthoz tartozást.
Kultúránkban a siker, a boldogság, az öröm, az egyéni érvényesülés kikürtölése nem tanácsos, ezt másnak illik észrevennie, hogy szemlesütve szabadkozhassunk. Sokan nem merik egyszerű, ám de örömmel végzett jó cselekedeteik hírét megosztani másokkal, mert attól félnek, hogy minimum csodabogárnak tartják őket. Elterjedt hiedelem (vagy valóság?), hogy nehezen tudunk örülni más sikerének. Mert a jó hírek hallatán megjelenik bennünk az irigység, és az önsajnálat. De jó neki, de rossz nekem, és már indul is a panaszáradat.
Az természetes, hogy ha rossz élmények érnek minket, akkor azokat is – csakúgy, mint a jókat -, megosztjuk a családtagjainkkal, barátainkkal. Ezektől a beszélgetésektől megkönnyebbülünk, mert amit megosztottunk valakivel, az kevésbé nyomaszt minket. Ez nem panaszkodás.
Panaszkodás az, ami öncélú, mert bármennyit próbálunk is segíteni a panaszkodó embernek, ő minden megoldási javaslatot hárít, és páratlanul leleményes a kifogások gyártásában. A panaszkodó ember áldozatnak érzi magát, hiszen a panaszkodásban nincs cselekvés, nincs aktivitás, ami előre vihetné az ügyet a megoldások felé. A panaszkodó ember megelégszik azzal, hogy sajnálgatják, szörnyülködnek a nehézségein, s kedvére szenvedhet. A notórius panaszkodó akkor érzi jól magát, amikor nem érzi jól magát.
Mert a panaszkodó ember figyelmet akar, szeretetet, megbecsülést. S mivel úgy érzi, hogy ezeket nem kapja meg, szorong. Bizonytalan önmagában, és meg akarja láttatni, hogy segítségre, megértésre, támogatásra szorul.
A panaszkodó ember szemléletmódja negatív, és a hiányokra épül. De kinek nincs hiánya ebben az életben? Van-e olyan ember, akinek mindig maradéktalanul megvan mindene, és állandóan sikerei vannak, boldog, kiegyensúlyozott, és soha semmi baj, bánat, kudarc nem éri? – Ugye, hogy nincs ilyen?
De ettől függetlenül elfogadhatjuk a valóságot, és élhetünk békében önmagunkkal, örömmel értékelve azt, amink van. Nem kötelező mindig másra vágyódni, mint ami éppen van. Koncentrálhatunk a hiányainkra, kesereghetünk azon, hogy a szomszéd kertje zöldebb, gyűlölhetjük, aki Balira megy nyaralni, miközben mi kihordjuk a kerti bútort a felfújható medencénkhez. Várhatjuk télen a nyarat, és panaszkodhatunk a hideg miatt, de nem egyszerűbb, ha inkább melegen felöltözünk, és békében elviseljük azt, amin úgysem tudunk változtatni?
Ha az állandó elégedetlenségünkkel a körülöttünk élőket traktáljuk, teleszemeteljük a velünk beszélgetők lelkét. Pontosan úgy teszünk, mintha eldobálnánk a feleslegessé vált dolgainkat az utcán, a haszontalan, terméketlen gondolatainkkal mások lelkét szennyezzük. Hiszen a panaszkodót hallgatva, mások hangulata is elromlik, mert hogyan is érezzük jól magunkat, mikor egy embertársunk szenved mellettünk? S ez az embertársunk közben elszívja az energiánkat, és igazi önpusztító módon él.
Kapcsolódó cikkek: A panaszkodás pszichológiája - 2. rész >>>